A művészettörténet nagynevű férfiak műveinek a felsorolásával egyenlő: Leonardo da Vinci, Vincent van Gogh, Pablo Picasso stb. De mi a helyzet azokkal a nőkkel, akik ugyanolyan fontos szerepet játszottak a világ vizuális kultúrájának alakításában? Ahogy az élet számos más területén is a történelem folyamán, úgy azt is helytelenítették, hogy a nők művészeti pályára lépjenek. Ennek ellenére sok fantasztikus nőt, állhatatos kitartásuknak köszönhetően, mégsem tudtak ettől elriasztani. Sokkal több közös van ezekben a híres női művészekben, mint a nemük és a választott hivatásuk, hiszen mindannyian a maguk módján úttörőknek számítanak, akik közül sokan áttörték a mind a magán-, mind a közéletben az útjukban álló korlátokat.

Természetesen ezek a nők minden bizonnyal nem repesnének az örömtől, ha tudnák, hogy egy festőnőket felsoroló lista kapcsán került elő a nevük, hiszen sokkal többre tartanák, ha a nemüktől függetlenül művészként tartanák számon őket. Azonban sajnos, miközben a nők tovább küzdenek az egyenlőségért az élet minden területén, ezeket a kivételes tehetségű művészeket továbbra is legtöbbször csak a nemük miatt említik meg. Szerencsére ezeket az elismerést érdemlő nőket ma sokkal inkább kezelik egy szinten a férfi társaikkal, és kezdik elismerni a festészetben játszott szerepüket, mint korábban bármikor. Az Advancing Women Artists Foundationhöz hasonló szervezetek azért dolgoznak, hogy a múltban alkotó női tehetségeket ne hagyják ki a művészettörténeti könyvekből.

A korábban tevékenykedő nagy női művészek felsorolása a művészettörténet idővonalát is kirajzolja, ugyanis az olasz reneszánsztól az amerikai modernizmusig valamennyi művészeti mozgalomban találunk vezető szerepet betöltő nőket. Miközben végigvesszük a művészettörténet nagy alakjait – a 16. században uralkodó II. Fülöp király udvari festőjétől a világszerte ismert 20. századi ikonig, Frida Kahlóig –, nem mehetünk el szó nélkül e kivételes nők kitartása, nem mindennapi jelleme és tehetsége mellett sem.

Tehát minden művészetkedvelő olvasó számára álljon itt tizenkét híres női művész neve, akiket illik ismerni.

SOFONISBA ANGUISSOLA (1532–1625)

Sofonisba Anguissola festőnő úttörő szerepet töltött be az olasz reneszánszban. Egy viszonylag szegény nemesi származású családba született, így az apja gondoskodott arról, hogy ő és lánytestvérei mindenre kiterjedő oktatásban részesüljenek, amely magában foglalta a képzőművészeti képzést is. Ebbe pedig beletartozott az elismert helyi festők melletti tanonckodás. Ez mintául szolgált a későbbi női művészek számára, akik addig csak akkor tanonckodtak, ha az egyik családtagjuknak volt műhelye. Sofonisba tehetsége felkeltette Michelangelo figyelmét, aki nem hivatalos keretek között mentorálta úgy, hogy elküldték egymásnak a rajzaikat.

Ennek ellenére, mivel nő volt, nem vehetett részt művészeti anatómia oktatáson, és nem gyakorolhatta a modell utáni rajzolást az akkori erkölcsök szerint annak megbotránkoztató volta miatt. E nehézségek ellenére mégis sikeres pályafutást tudhatott magáénak. A sikerét nagyrészt annak köszönhette, hogy II. Fülöp spanyol király udvari festője lett. Tizennégy év alatt a királyi család hivatalos és a nemes főurak személyesebb hangvételű portréinak megfestésére specializálódott. A festményei leginkább arról ismertek, hogy remekül megragadják a modellek egyéniségét és kisugárzását. A munkái ma világszerte számos gyűjteményben megtalálhatóak.

ARTEMISIA GENTILESCHI (1593–1653)

Egy kiváló festő lányaként Artemisia Gentileschi már igen fiatalon kapcsolatba került a művészet világával. Már korán reggel az édesapja műhelyében tüsténkedett, festékeket keverve. Az apja támogatta lánya festői ambícióit, miután egyértelművé vált számára kivételes tehetsége. Az olasz barokk híres festőjeként Artemisia nem hagyta, hogy a neme visszatartsa a hivatása gyakorlásától. Nagy méretű bibliai és mitológiai témájú festményeket festett, ahogy férfi társai is, és ő volt az első nő, akit felvettek a nagynevű firenzei Szépművészeti Akadémiára.

JUDITH LEYSTER (1609–1660)

A haarlemi születésű Judith Leyster a holland aranykor egyik kiemelkedő művésze volt. Az ebben az időszakban alkotó holland művészekhez hasonlóan Judith is életképekre, csendéletekre és portrékra specializálódott. Művészeti képzéséről nem tudunk sokat, de az első nők egyike volt, akit felvettek a harleemi festőcéhbe. Később egy sikeres műhelyt vezetett, ahol számos férfi tanonc is tanult. A festőnő az oldott és fesztelen hangulatú portréiről volt híres.

Bár életében meglehetősen sikeresen festőként tartották számon, halála után szerencsétlen körülmények összejátszása folytán csorbát szenvedett a hírneve. A teljes életműve a feledés homályába merült, és a műveit vagy egyik kortársának, Frans Halsnak, vagy a férjének tulajdonították. A gyűjtők sok esetben eltüntették a festményeiről az aláírását, hogy azokat a műtárgypiacon nagyra értékelt Frans Hals munkáiként eladva nagyobb haszonra tegyenek szert. Arra, hogy sok művét másnak tulajdonítottak, csak a 19. század végén derült fény, és a tudósoknak köszönhetően Judith tehetségét és munkásságát ismét kezdték elismerni.

ÉLISABETH VIGÉE LE BRUN (1755–1842)

A francia arcképfestő Élisabeth Vigée Le Brun lenyűgöző méretű életművet hagyott maga után, összesen közel ezer portrét és tájképet. Minthogy egy festő lányaként látta meg a napvilágot, apja korán elkezdte okítani, így tizenéves korában már szakmai szempontból is kifogástalan portrékat festett. Pályafutásában a nagy áttörést az hozta meg, hogy Marie Antoinette arcképfestőjének nevezték ki, aminek köszönhetően később számos művészeti akadémiára is felvételt nyert.

A festményei a rokokó stílus drámaiságát és a neoklasszicizmus visszafogottságát egyesítik magukban. Festői pályafutása töretlen volt a francia forradalom utáni száműzetése ellenére is, mivel az európai arisztokrácia egyik kedvenc festőjeként tartották számon. A modelljei nagyra tartották azon képességét, hogy nyugodt légkört teremtett munka közben, így az általa festett arcképek élettel teliek, azokra a merevség teljes hiánya a jellemző. A portréiből áradó nyugodt és fesztelen hangulatot forradalmi újításnak tekintették egy olyan korban, amikor a portréfestés egyet jelentett a felsőbb osztályokba tartozók hivatalos stílusú megfestésével.

ROSA BONHEUR (1822–1899)

Ahogy sok más női művész esetében, úgy Rosa Bonheur apja is festő volt. A francia realista festőnőt a 19. század egyik leghíresebb művészének tekintik, aki az állatokat ábrázoló nagy méretű festményeiről volt ismert. Rendszeresen kiállította munkáit az elismert párizsi Salonban, és külföldön, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is sikereket ért el. Rosa sok időt töltött mozgásban lévő élő állatok lerajzolásával, ami magyarázatul szolgál arra, hogy a vásznon milyen elképesztően élethűnek tűnnek a megfestett állatok.

A festőnő nemcsak a tehetségével emelkedett ki a tömegből, hanem azzal is, hogy leküzdötte a nemi sztereotípiákat. Az 1850-es évek közepétől kezdve férfiruhákat hordott, sőt erre a rendőrségtől is kapott engedélyt. Annak ellenére, hogy sokan bírálták, mert nadrágot és bő szabású blúzt hordott, egész hátralévő életében így öltözködött, azzal érvelve, hogy az állatokkal kapcsolatos munkája megköveteli a praktikus ruhadarabok viselését. Emellett nyíltan vállalta leszbikusságát; Nathalie Micasszal több mint negyven évig élt együtt, és Nathalie halála után Anna Elizabeth Klumpke amerikai festőnővel folytatott viszonyt. Az, hogy nyíltan vállalta önmagát egy olyan korban, amikor a leszbikusság megvetendő volt, Rosa kétségtelenül úttörőnek számított mind a pályafutását, mind a magánéletét tekintve.

BERTHE MORISOT (1841–1895)

Berthe Morisot-t nagyszerű impresszionista festőnőként tartják számon, akinek a vérében volt a művészet. Berthe egy francia arisztokrata családba született Jean-Honoré Fragonard ünnepelt rokokó stílusú festő unokahúgaként. Kezdetben a neves párizsi Salonban állította ki munkáit, majd részt vett az első impresszionista kiállításon Monet, Cézanne, Renoir és Degas mellett. Berthe kimondottan szoros kapcsolatot ápolt Édouard Manet-val, aki több portrét is festett róla, végül a festőnő Manet öccséhez ment feleségül.

Gyakran festett életképeket és családi jeleneteket; szeretett szénnel dolgozni, legtöbbször pasztellt és akvarellt készített. Miután a festményei főként kis méretűek, azokra a légies könnyedség és üdeség jellemző; gyakran vetették a szemére túlságosan „nőies” stílusát. Azzal kapcsolatos küzdelmeiről írt naplójában, hogy mennyire nem veszik komolyan női művészként: „Szerintem még nem született olyan férfi, aki egyenlő félként tudna tekinteni egy nőre. Én márpedig mindössze csak ennyit kérek, mivel tisztában vagyok azzal, hogy igenis érek annyit, mint ők.”

MARY CASSATT (1844–1926)

Mary Cassatt amerikai festőnő a felnőtt életét Franciaországban töltötte, ahol az impresszionista festők csoportjának oszlopos tagja lett. Mary családja tehetősnek számított, ám kezdetben ellenezték művészi törekvéseit. Végül otthagyta a művészeti iskolát, miután elege lett abból, hogy a lánytanulók más bánásmódban részesülnek: nem rajzolhattak élő modell után, és csak gipszöntvényeket használhattak erre a célra.

Miután huszonkét évesen Párizsba költözött, saját mentort keresett magának, szabadidejében pedig a régi nagy mesterek Louvre-ban kiállított festményeit másolta. Mary pályafutása már felfelé ívelt, amikor csatlakozott az impresszionistákhoz, és életre szóló barátságot kötött Degas-val. Ugyanakkor nem tett lakatot a szájára abbéli csalódottságában, hogy meglátása szerint a formális művészeti rendszer megkövetelte a női művészektől, hogy flörtöljenek vagy barátkozzanak össze férfi pártfogókkal előrejutásuk érdekében. Mary önerejéből lett sikeres impresszionista festő, aki tökélyre fejlesztette a pasztellfestést légies és könnyed festményeivel, amelyek gyakran gondoskodó szerepben ábrázolják a nőket. Egész életében következetesen kiállt a nők egyenjogúságáért, sőt részt vett egy, a szüfrazsettmozgalom ügyét támogató kiállításon is.

GEORGIA O’KEEFFE (1887–1986)

Az amerikai modernizmus élvonalához tartozó művészként Georgia O’Keeffe a művészettörténet egyik legünnepeltebb női művésze volt. Korai rajzai és festményei elkészítését követően merész kísérletezésbe kezdett az absztrakció terén, ennek kapcsán a saját érzései vásznon való megfestésére összpontosított, ezzel megnyitva az utat a művészet öncélúságát valló, l’art pour l’art („művészet a művészetért”) korszaka előtt. Élete során pályafutása szorosan összefonódott a férjéével, Alfred Stieglitzével. Míg a neves fotós azt vallotta, hogy az amerikai művészet egyenrangúvá válhat az európaival, és hogy a festőnők ugyanolyan lenyűgöző művészeti alkotások létrehozására képesek, mint a férfi festők, hátráltatta a felesége munkásságának értelmezését.

Georgia majdnem egész pályafutása során az ellen küzdött, hogy művészetét kizárólag női mivoltának kontextusában értelmezzék. Egész életében egyszer sem volt hajlandó részt venni kizárólag női művészek munkáiból álló kiállításon, mivel inkább azt szerette volna, ha egyszerűen csak művészként tekintenének rá a nemétől függetlenül.

TAMARA DE LEMPICKA (1898–1980)

A lengyel művész Tamara de Lempicka az erősen stilizált portréiról és aktjairól híres, amelyek tipikusan az art deco szellemiségét tükrözik. Tamara pályafutása legnagyobb részét Franciaországban és az Egyesült Államokban töltötte, ahol az arisztrokrácia tagjai nagyra értékelték a munkáit. Egyik leghíresebb festménye, az Önarckép zöld Bugattiban című, remek példa a festőnő hűvös és kimért távolságtartással kezelt alakjaira. Az egyik német divatlap címlapjára készített képen Tamara egy független és megközelíthetetlen szépségként tűnik fel.

A festményei gyakran jelenítenek meg vággyal, csábítással és modern érzékiséggel teli jeleneteket, ami abban az időben teljes mértékben formabontónak számított. A festőnő pályafutása töretlenül ívelt felfelé egészen a második világháború kitöréséig, de újra megélénkült az érdeklődés festményei iránt, miután az 1960-as években ismét népszerű lett az art deco. Az azonnal felismerhető stílusa miatt különös népszerűségnek örvend az art deco festők rajongói között, és manapság a képei népszerűbbek, mint valaha; például közismert, hogy Madonna gyűjti a festményeit.

FRIDA KAHLO (1907–1954)

Jelenleg nincs Frida Kahlónál ismertebb 20. századi női művész. Bár a fiatal korában elszenvedett tragikus balesete és a férjével, Diego Riverával való viharos kapcsolata néha háttérbe szorítja művészi képességeit, tagadhatatlan a festményeiből áradó elemi erő. Főként az önarcképei ismertek, amelyek az önazonosság, a szenvedés és az emberi test témáit dolgozzák fel.

Bár élete során néha csak Diego Rivera feleségeként hivatkoztak rá, a halála óta egyre népszerűbbek a művei. A leghíresebb festményei a világ nagy művészeti múzeumaiban tekinthetőek meg.

HELEN FRANKENTHALER (1928–2011)

Helen Frankenthaler Manhattanben nőtt fel; a Dalton Schoolban és a Bennington College-on tanult festészetet. Már életében is számos kiállításon bemutatták a képeit, elsőként 1952-ben a Hegyek és tenger című festményét. Hans Hoffman festőművész tanítványaként már fiatalon az absztrakt expresszionizmus művészeti mozgalom központi alakja lett. A festményei színes és organikus formákat ábrázolnak. Pályafutása kezdeti éveire főként a középpontos kompozíció volt a jellemző. Az 1960-as években a formák már gyakran kitöltik az egész vásznat. A hat évtizedet felölelő festményei átfogó stílusbeli fejlődési utat rajzolnak ki.

Ma a festőnőt a színmezőfestészet – az ezen a néven ismert stílus nagy színsávokat használ a festmény „témájaként” – egyik úttörő művészeként tartják számon. Azért, hogy a ragyogó színek áttetsző hatást keltsenek, az alapozatlan vászonra való felvitel előtt terpentinnel hígította a festékeket. Ezen „áztatófolt-technika” majdhogynem vízfestékszerű foltokat eredményezett, amelyeknek a színe különböző rétegekből áll. A Posztfestői absztrakció címmel 1964-ben megrendezett híres kiállítás – melynek a kurátora Clement Greenberg műkritikus volt – Helen és számos festőtársa műveit mutatta be. Ma a festményei a legtöbb nagyobb amerikai művészeti múzeumban megtalálhatóak.

JUNE LEAF (1929–PRESENT)

A Chicagóban született és felnőtt June Leaf rövid ideig az IIT Institute of Design intézményben tanult, majd fiatalon, tizennyolc éves korában úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi önmaga képzését, ezúttal már Párizsban. 1954-ben visszatért Illinois-ba, hogy elvégezze az alap- és mesterképzést művészeti oktatás szakon. 1958-ban azonban mégis visszament Párizsba, immár Fulbright-ösztöndíjasként. Az évek során kialakította saját allegorikus stílusát számos művészi anyag használata révén. Legyen szó akár toll- vagy tusrajzról, vászonfestményről vagy kinetikus szoborról, June valamennyi műve kivétel nélkül absztrakt és szokatlan. A munkái általában az emberi testet ábrázolják, amelyekbe gyakran belekomponálta a saját odaképzelt kezeit.

June és a férje, Robert Frank rendező és fényképész, az idejük nagy részét a New Yorkban található Bleeker Street-i lakásukban és a Nova Scotia-i halászkunyhójukban töltik. 2016-ban a Whitney Museum of American Art egy retrospektív kiállítást rendezett a műveiből June Leaf: A gondolat végtelen címmel. Bár férje 2019-ben elhunyt, June a mai napig alkot. Egy 2016-os, a Women’s Wear Daily divatlapnak készült interjúban a művészetét kutatási folyamatként írta le: „Talán nincs is szükségem a nagyközönség elismerésére. Mindenféleképpen meg szeretném őrizni az integritásomat, amely rendkívül fontos számomra. Az, hogy képes voltam annak a rajznak [egy festőállvány féle mutat] az elkészítésére, elgondolkodtatott: »Nagyszerű, még mindig egy tudós vagy, aki fel tud találni valami olyat, ami együtt jár az életével.«”

***********
Forrás: itt
Tetszett a bejegyzés? Ne felejtsd el kedvelni, megosztani!
Nem szeretnél lemaradni a legfrissebb történésekről? Kérd hírlevelemet: itt
Kérdésed van vagy együttműködés érdekel? Vedd fel velem a kapcsolatot: itt
A közösségi oldalakon is megtalálsz:
Női Szalon Facebook
Női Szalon Instagram
Női Szalon Pinterest
Köszönöm szépen!
Zsuzsa/Női Szalon