Egyik délután rendezgettem a fiókokat, és kezembe került egy csomag rég nem látott fénykép. Fekete-fehér, régi családi fotók és az én gyerekkori képeim. Az egyiken édesanyámmal vagyunk nagyszüleim háza előtt. Én büszkén hajtom a háromkerekű biciklimet, anyukám óvó tekintettel figyel. 1973 július anyuéknál…ez áll a fotó hátulján, mert édesanyámnak szokása volt minden fényképre ráírni mikor, hol készült.
Nagyszüleim közel 10 évig éltek Zsófialigeten egy kis kertes házban. Itt töltöttem velük a nyári vakációim nagy részét. Sok-sok hét, sok-sok emlék, sok-sok élmény! Fura, torokszorító érzés kerít hatalmába visszagondolva ezekre a felejthetetlen nyarakra. Mosolygok, de könnyezek…és megannyi kép, emlék villan be.
A kicsi ház, ahol nem volt bent víz. Kút volt a kertben, de azt csak öntözésre lehetett használni, így piros, zománcozott kannában hordtuk haza az ivóvizet az utca végéről. A kicsi ház, ahol lavórban fürödtünk, és ki kellett járnunk a pottyantós budira. A kicsi ház, ahol egy szobában aludtam nagyszüleimmel, akik kánonban horkoltak. A kicsi ház, ahol volt feltétel nélküli szeretet, öröm, jókedv, nevetés, de bánat, szomorúság és veszekedések is. Olyan igazi mediterrán, amilyen hirtelen kipattanó, olyan hirtelen el is múló összezördülések. Vicces volt, hogy nagyszüleim ilyenkor mindig németül beszéltek egymással, nehogy értsem mit mondanak.
A nagyszüleim, akik közel 60 évesen költöztek el a pesti belvárosból vidékre, és bár ez nagy váltás volt nekik, jól vették az akadályokat. Sokat dolgoztak a házban és a ház körül. Veteményeztek, kertészkedtek, baromfit neveltek, mintha egész életükben ezt csinálták volna.
A nagymamám és nagypapám és az ő kedvenc műsoraik: Ablak, Jó ebédhez szól a nóta, Delta, Híradó, Önök kérték. A nóta műsor alatt rendszeresen bealudtak, olyan nyitott szájas, hátrabukós fejű módon. Bár, ilyenkor mindig azt mondták, ők nem is szunyókáltak, csak pihentették a szemüket. Na persze…
A nagy kert, ahol szinte minden megtermett, amire szükség volt. Igaz, hogy fagyasztó híján hetekig ettük a zöldborsót vagy a zöldbabot, amikor szezonja volt, de kit érdekelt, hiszen olyan isteni finom volt és zsenge. Az illatos, zamatos gyümölcsök, mint a mézédes barack, a ropogós, sötétpiros cseresznye, az óriási ringló. A frissen sütött finomságok, amelyek először a kamrába kerültek egy kicsit hűlni, nehogy elcsapjam a gyomrom tőlük. A kapros-túrós lepény, a zserbó, a női szeszély, amelynek gyönyörű magas volt a habja, és a kicsapódó cukor apró, barnás gyöngyöket formált a tetejére. A baromfiudvar, ahová félve léptem be a vehemens japán kakasok miatt, de a pici sárga csibéket nagyon szerettem. A magas cseresznyefa árnyékában elköltött családi ebédek, beszélgetések, a jövés-menés, szomszédolás.
Itt tanultam meg kerékpározni, és itt szívtam el életem első és egyben utolsó cigijét (Románcot, lehet, hogy sokan emlékeztek rá). Első és utolsó, mert olyan rosszul lettem tőle, hogy csak na!
És mi jutott még eszembe? Az ugyancsak ott vakációzó, gyerekek, unokák, akikkel rengeteget voltunk együtt. Ők is nagyrészt pestiek voltak, és nyaranta több hetet töltöttek a nagyszüleiknél, mint ahogyan én. Fiúk, lányok, nagyobbak, kisebbek vegyesen. A címben említett cukros, zsíros kenyeret egyikőjük nagymamája készítette nekem, és meg kell, hogy mondjam nagyon ízlett. Mai fejjel azért elég bizarr a fehér kenyér, a házi disznózsír és a kristálycukor hármasa.
Sokat bicikliztünk, hosszú kilométereket sétáltunk, futottunk a kukoricásban, először csak a magunk szórakoztatására, aztán a csősz elől. Orrunkat néha befogva, fintorogva, vihogva toltuk haza a talicskán a büdös tyúktrágyát, amikor kellett.
Sátrat vertünk a kertben, és odabújtunk az eső elől. Sokat nevettünk, beszélgettünk, kártyáztunk, hülyéskedtünk, társasjátékoztunk. Szerettünk a réten üldögélni, füvet rágni és a pitypangokat fújni. Minden évben barnára sültünk. Sok finomságot ettünk. Nagyon jól szórakoztunk! Az egyik évben jött egy új fiú, akivel megtetszettünk egymásnak. Úgyhogy volt egy kis szerelem, olyan gyerekes, még csók nélküli, de nagyon jó. Szóval ilyenek voltak ezek a nyarak!
Szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok. Hioszi Tatiosz
Lehet, hogy ez az emlékezés kissé csapongóra sikeredett, és az is biztos, hogy az élményeim töredékét írtam csak le. Inkább emlékképek, hangulatok, érzések ezek, amelyek előtörtek belőlem a fenti képet nézve.
Ha becsukom a szemem, most is előttem vannak a nagyszüleim, a ház, a kert, a nyári konyha, a baromfiudvar, minden. A nyári barátok, haverok arcára különös módon nem emlékszem már, de az érzés, hogy milyen volt velük lenni, ökörködni, játszani, barangolni, az itt van bennem mélyen legbelül.
Ezek a varázslatos nyarak, vakációk, és az ehhez kapcsolódó érzéseim, élményeim, emlékeim az életem részei. Mindig itt voltak velem, itt vannak most is és lesznek is, mert hozzám tartoznak kitörölhetetlenül.
**********
Tetszett a bejegyzés? Ne felejtsd el kedvelni, megosztani!
Nem szeretnél lemaradni a legfrissebb történésekről? Kérd hírlevelemet: itt
Kérdésed van vagy együttműködés érdekel? Vedd fel velem a kapcsolatot: itt
A közösségi oldalakon is megtalálsz:
Női Szalon Facebook
Női Szalon Instagram
Női Szalon Pinterest
Köszönöm szépen!
Zsuzsa/Női Szalon